Előző cikkünkben áttekintettük, hogy mik a fő indokok egy hő- és füstelvezető rendszer (HFR) mellett. De vajon honnan indultak, és hová jutottak a HFR-ek?
A napjainkban is ismert kupola gyártása már az ötvenes, hatvanas években megkezdődött, igaz, akkoriban még alapvetően természetes bevilágítási céllal és szellőztető funkcióval. Ezek a kupolák javarészt mechanikus működtetésűek voltak, habár itt-ott felütötte már a fejét a pneumatikus vagy az elektromos nyitási mechanizmus (amelyek egyébként manapság már rendkívül elterjedtek, hiszen kényelmesek és automatizálhatók – lásd az előző cikkünkben a szellőztetésről leírtakat).
Az egyre nagyobb méretű csarnoképületek – raktárak, áruházak stb. – elterjedésével aztán szó szerint égető szükség volt olyan komplex tűzvédelmi és biztonsági megoldásokra, amelyek hatékony választ képesek adni az előző cikkünkben is említett problémákra. Magyarországon az ilyen jellegű csarnoképületek jellemzően a kilencvenes évek során kezdtek egyre inkább elszaporodni; a hazai szabályozás is igyekezett ezt követni (lásd: MSZ 595/8:1994 Építmények tűzvédelme: egylégterű csarnok jellegű épületek hő- és füstelvezetése).
Ezután az ezredforduló első éveiben – az élet és vagyonvédelem e fontos eszközénél – a hő- és füstelvezetésnél is Európai (EN) szabványosított megoldások születtek. Ez köszön vissza a hazai szabályozásban is. 2006. szeptemberétől Magyarországon csakis az OTSZ és az MSZ EN 12101-2 követelményeinek megfelelő hő- és füstelvezetőket szabad beépíteni. Ez egyszerűbben szólva annyit tesz, hogy szabványos megoldásokat kell alkalmazni, vagyis egy sima ablak egy nyitószerkezettel és egy motorral felszerelve még nem lesz hő- és füstelvezető! Ráadásul nem győzzük elégszer hangsúlyozni a rendszerben gondolkodást.
A részek összessége
A hő- és füstelvezető rendszer (HFR) kifejezés ugyanis komplex gondolkodást takar, ahol maga a rendszer több a részeinek összességénél. A tervezés és a részek egymástól független összehordása közötti különbségre jól rávilágít az a hazai gyakorlat, amikor a hő- és füstelvezető elemeket külön-külön szerzik be, azok beépítésére külön-külön szerződnek egy beruházás során, egy egyszerű tétellistát követve, és az egyes tételeket „kipipálva”.
Ilyenkor fordulhat elő, hogy az az alvállalkozó, aki beépíti például az ablakot, nem tudja, hogy azt majd motorral mozgatni szeretné a beruházó – így például a vasalat nem megfelelő plusz 0,5-2,5 kg-os terheléshez, a szárny és a tokozat kialakítása a motor tartós rögzítéséhez. Vagy, hogy egy újabb kérdést vessünk fel: vajon a második alvállalkozó által felszerelt motorok megfelelőek lesznek a harmadik alvállalkozó által felszerelt vezérlőközponthoz? És a negyedik alvállalkozó által kiépített elektromos hálózat bírni fogja vajon az egész automatizált rendszert?
A végére pedig egyetlen kérdés marad: vajon ki fogja a már meglévő rendszerelemeket összehangolni és annak megfelelő működéséért felelősséget is vállalni?
Hogy ne maradjunk adósak a válasszal, eláruljuk: nincs ilyen lelkiismeretes szakember. Hogy ehhez képest hogyan kellene kinéznie az ideális megoldásoknak, azokat következő cikkeink során fejtjük ki.